Érkezés Aucklandba

Reggel hét előtt néhány perccel kopogtatnak az ajtómon. Jeff a vendéglátóm kedvesen figyelmezett, hogy mivel esik az eső előbb kell indulni a suliba (ez nem igazan értem, hogy miért is van így), ebből kifolyólag nekem is előbb kell elhagynom a lakást. Gyorsan kiugrottam az agyból felöltöztem összecsaptam a cuccaimat és fél nyolc körül már az utcán is voltam teljes menetfelszerelésben. A szép színes AUCKLAND feliratot ügyesen feleszkábáltam a táskámra és elindultam az út szélén Auckland irányába. Nagyon lelkesen lépkedtem az első tizenöt percben, de aztán lassan elkezdtem érezni a huszonöt kilós hátizsákom súlyát, ami szép lassan egy óra sétálgatás alatt teljesen elvette a lelkesedésem. Már lassan másfél órája gyalogoltam az út mentén, amikor elkezdett esni az eső. Már csak ez hiányzott. Erre dudálást hallok a hátam mögül, gondoltam valaki nagyon jópofának érzi megint magát (már többen integettek, mutogattak, dudálgattak rám csak úgy viccből), de csak nem hagyta abba megint dudált. Hirtelen megfordultam, hogy azért ez már sok lesz a jóból, mire látom, hogy egy mauri fickó lehúzódott az út szélére hogy felvegyen engem és azért dudált. Nagyon megörültem, mert már komolyan kezdetem gondolkodni rajta, hogy visszafordulok és megyek busszal. Elhozott egészen Hemiltonig ami még kb. 120 kilométere volt Aucklandtól. Első utam a Burger Kingbe vezetett, ahol a mint céges alkalmazott sikerült 50%-os áron megebédelnem. Hemiltonban, ami majdnem fél úton van Rotoroa és Auckland között bementem a buszpályaudvarra, hogy megkérdezzem mennyibe kerülne, ha busszal folytatnám az utamat tovább. Legnagyobb megdöbbenésemre csak két három dollárral lett volna olcsóbb, mintha egészen Rotoroától busszal jöttem volna. Belegondoltam, hogy mint mentem keresztül mire idáig eljutottam és hogy ezt csak néhány dollárért, akkor úgy döntöttem inkább tovább stoppolok. Megint egy jó fél óra séta következet, majd egy idősebb fickó felvett és elvitt kb. 20 kilométert. A következő helyen nem is sétáltam csak leraktam a cuccom az út szélére kitettem a táblám és csak vártam a sült galambot. Nem is kellett sokáig várnom egy szép nagy kék luxusautó néhány perc múlva meg is ált, egy öltönyös üzletember ült benne. Kicsit furán is éreztem magam a sortomban meg a túracipőmben, amikor beszálltam a szépen kitisztított kocsiba. Az egyetlen árulkodó jel, hogy az emberünk valószínűleg nem volt mindig ilyen jómódú, az a csuklóján viselt digitális kijelzős műanyag óra. Kiderült, hogy szerelőként kezdte még Angliában egy munkagépekkel foglalkozó cégnél, hosszú évek kemény munkájával felküzdöttem magát a menedzsmentbe, majd végül megbízták az újzélandi képviselet vezetésével. A tanács, amit adott: mindig dolgozz nagyon keményen és akkor sokra lehet vinni. Mindig minden legyen tökéletes, semmi ne legyen csak úgy hanyagul odavágva.

Egészen Auckland elővárosáig elhozott, ahonnét pár dollárért bebuszoztam a belvárosba. Itt Katjanál (volt gimnáziumi társam) és két másik magyar srácnál kaptam szállást. Eddig nagyon kedvesek, remélem ez nem csak a kezdeti jópofizás... Ma valószínűleg korán lefekszem, muszáj kipihenni az utazás fáradalmait;)