Mauri show, vitorlázás és egy hosszú éjszaka

Mivel péntek este megint kissé elhúzódott elég nehezen ment a kelés szombat reggel. De muszáj volt megerőltetnem magam, mert 10:30-ra a múzeumban kellett lennem, mert meg akartam nézni a hírem mauri show-t, amit ott adnak elő. Ez a produkció sokkal informatívabb volt mint, amit Rotoroán láttam. Bemutattak mauri fegyvereket használat közben, megmutatták a mauri játékokat és persze a tradicionális mauri énekek és táncok sem marathattak ki a programból. A műsor megnéztem ég, a múzeum azon részeit, amire tegnap már nem jutott időm. A múzeumból kikötőbe mentem, mert délután kettőkor indult a vitorlásom, ami elvitt egy órás „sétahajókázásra”. Azért, hogy a dolog kicsit izgalmasabb legyen a dolog a legénység kiválasztott néhány embert az utasok közül, akik segíthettek a vitorlák felvonásában. Szerencsémre engem is kiválasztottak, így felvonhattam életem első vitorláját J. Nagyon megtetszett a vitorlázás, lehet hogy érdemes lenne komolyabban is elkezdeni foglalkozni vele. Délután ötkor, találkoztam megint Jackkel meg a barátnőjével. (úgy tűnik néhány nap alatt eléggé összebarátkoztunk). Mivel a lakótársaim megint sokáig dolgoztak megbeszéltük, hogy este elmegyünk valahová. Jack megkérdezte, hogy esetleg nem szeretnék magamnak is egy helyes ázsiai partnert az estére, de udvariasan visszautasítottam az ajánlatát.
Este fél kilencre beszéltük meg a találkozót egy elegáns szálloda szalonjába. Előtte még hazamentem, hogy felvegyek valami elegánsabb cuccot, meg hogy lerakjam a kamerát. Sajnos annyit elidőztem, hogy negyed órát sikerült elkésnem. Mikor megérkeztem Jack már ott volt és kifejezett kérésem ellenére nekem is beszervezett estére egy randit. Sőt nem is egy hanem két kínai huszonéves lányt szerzett valahonnan. Az egyik valahonnét belső Kínából származhatott, ahol az öltözködés terén van még mit bepótolni. Szegény lány már most úgy nézett ki mint egy nyugdíjas. A másik a fiatalabb viszont egy igazi tajvani egzotikus szépség volt. Az ázsiaiak általában nem az esetem de be kell látnom, hogy azért köztük is akad egy-két szemre való;-). Hiába mondtam Jacknak, hogy van barátnőm, ez nem gátolta meg abban, hogy beszervezze ezeket a lányokat, gondoltam beszélgető partnereknek jók lesznek, így legelább megismerhetem egy kicsit jobban az ázsiai kultúrát. Az estét a szálloda kávézójában kezdtük egy finom forró csokival, majd a szálloda szórakozó helyén folytattuk. Jack jóvoltából ott már egy sör is legurult és kezdtem egész jól érezni magam. Ezen a szórakozó helyen is volt egy két furcsa figura. Az átlag közönség úgy húsz és harminc év közötti fiatal volt, de ötvenesek is előfordultak. Éppen egy pop zenére táncolunk, mikor oldalra pillantok és legnagyobb megdöbbenésemre látom, hogy egy hetven éves néni mély dekoltázzsal ott rázza mellettem. Nincs nekem semmi bajom, az idősekkel, de azért kicsit meredek volt. Éjfél körül meguntuk a helyett és elindultunk a belvárosban másik szórakozó helyet keresni. A jobb klubbok elött hosszú sorban kígyóztak az emberek, hogy bejussanak. Általában az a legjobb hely ahol a leghosszabb a sor. Jack rámutatott a leghosszabb sorra és közölte, hogy oda menjünk be. Elindult a bejárat felé mi meg követtük. De nem ált be a sorba, hanem egyből a kidobókhoz ment oda a kapuba. A két nagy szekrény egyből kezet nyújtott neki, pár percig kedélyesen elbeszélgettek (közben nem is kell mondanom, hogy a sor állt), majd szétnyílt a kidobók sorfala és már bent is voltunk.
Ez a hely már kicsit más volt. Kemény techno és szinte csak fiatalok. Legurítottunk egy-két Red Bullt és elkeztünk mi is táncolni. Nagyon furcsa volt de valahogy azt vettem észre, hogy Jack meg a barátnője sem lóg ki egyáltalán a közönségből. Egy pillanatra kimentem a mosdóba, mire visszajöttem Jackék valahova eltűntek csak a fiatalabb kínai lány maradt itt egyedül és látom, hogy két hatalmas kigyúrt arc próbálkozik nála, de nem viccelek egyenként 120 kilósak minimum. Szegény lányon láttam, hogy nagyon meg van szeppenve, de nem mer semmit csinálni. Gondoltam most aztán benne vagyunk a tutiba. Erőt vettem magamon és odatáncoltam a lányhoz ő egyből betáncolt mögém. Úgy hogy én kerültem a két hústorony és közé. Kicsit féltem, hogy ennek nem lesz jó vége, a mikor a két fickó észrevette, hogy a lány velem van egy elnézés kérés után lassan továbbtáncoltak. Nagyon meglepődtem. Olyan normálisan viselkedett még ez e két nagydarab kigyúrt fickó is, amire otthoni tapasztalatokból kiindulva tényleg nem számítottam. Aztán előkerültek Jackék is és megint átmentünk egy másik helyre. Ott is pacsizás a kidobókkal, persze soron kívüli bemenet. Ezen a helyen kellemes nagy bőrfotelek voltak jót lehetett pihenni rajtuk, de a zene sajnos rossz volt, úgyhogy Jack kitalálta, hogy menjünk inkább le a tengerpartra ott is tud egy jó helyet. Tíz perc sétával már lentis voltunk a parton. Egy igen elegáns hely volt, ahova mentünk. A kikötőben elbámészkodtam és lemaradtam egy kicsit tőlük, de láttam hová mentek be. Épp, hogy csak bementek mikor én is odaértem. Ahogy akarok bemenni a biztonsági őr megállít, hogy nem vagyok eléggé elegáns így nem engedhet be. Ránéztem és megkérdeztem, hogy komolyan beszél és erre fapofával visszaválaszolt, hogy halálosan komolyam. Gondoltam, akkor ezt buktam nem kéne tovább firtatni a dolgot, jobb addig menni amíg a saját lábamon megyek. Csak annyit kértem tőle, hogy legalább hagy mondjam meg a barátaimnak, akik épp előttem mentek be, hogy nem tudok bejönni. Erre a marcona kidobó rám nézet és megkérdezte, azok a barátaim, akik legutoljára bementek? Egy egyszerű igennel feleltem. A csávó egyből félreállt az ajtóból és csak annyit mondott udvarias hangon, hogy legközelebb legyek szíves kicsit elegánsabban felöltözni. Nem tudom, hogy félt, hogy ha én nem mehetek be akkor a többiek is eljönnek a helyről vagy valami másért lett egyik pillanatról a másikra egy marcona gorillából udvarias fiatalember…
Hajnali fél négyig voltunk azon a helyen. Mire hazaértem már nagyon fáradt voltam, alig vártam, hogy az beugorhassak az ágyba.
Vasárnap délután keltünk. (A lakótársaim reggel fél hat körül értek haza). Összepakoltam a dolgaimat, megebédeltem. Még beszélgettünk egy kicsit. Ők fél hét körül elmentek itthonról én még befejezem a blogom írását aztán megyek ki a reptérre és irány Szingapúr…

Egy nyugis nap története

A mai nap nagyon nyugisan indult. Késői kelés, egy kis beszélgetés az otthoniakkal, majd reggeli készítés. Délután kettő körül kisétáltam a kikötőbe, kinéztem magamnak, hogy holnap melyik vitorlással szeretnék elmenni egy kis hajókázásra (ma már nem volt rá alkalom, mert az a hajó amit én kinéztem csak holnap fut ki a kikötőből). Utána felültem az ingyen turistabuszra, ami körbevisz a belvároson. Mentem vele vagy másfél kört, valahogy olyan jól elvoltam, hogy nem nagyon akaródzott leszállni. Végül mégis le kellett szállnom, mert el akartam menni az aucklandi múzeumba. Előtte még hazaugrottam lerakni a térképeket meg brosúrákat, amiket begyűjtöttem (ez később még sok kellemetlenségnek volt okozója). Szóval leraktam a cuccokat és elindultam a múzeumba. Körülbelül egy félórás séta vezetett át egy gyönyörű parkon, az úgynevezett Auckland Domain-en. Újzélandtól megszokot méretekhez képest meglepően nagy volt a múzeum épülete. Az rá szánt egy óra nem is volt elegendő, hogy mindent megnézzek. A múzeum előtt megismerkedtem egy ír házaspárral. Ezt csak azért írom le, mert a férfi, aki lakások kiadásával foglalkozik, (vagyis lakásokat vesz hitelre és kiadja őket) ahogy ezen én is már sokat gondolkoztam, mint lehetséges üzleti vállakózáson. Az nyugodtan ugorhat a következő bekezdésre, akit cseppet sem érdekel a lakáskiadás fortélyai. Szóval megosztott velem nagy bölcsen három aranyszabályt, ami szerinte a sikerhez vezet és én ezt most megosztom a hatalmas olvasótáborommal is (hahaha). Hátha valaki hasznosnak találja. Először is legfontosabb a lakás elhelyezkedése. Muszáj, hogy forgalmas helyen legyen még ha drágább is, mert arra mindig lesz kereslet. Második minél lepukkantabb lakást kell venni lehetőleg jó állapotú házban, mert a valódi felújítási költségénél sokkal többet lehet az árából alkudni, mintha szép felújított volna. Harmadik csinálj egy pesszimista költségvetést és felezd meg az elvárt bevételed, ha még ekkor is finanszírozható, akkor bele lehet vágni. Szóval ezek voltak a vén róka tanácsai, szerinte ha ezeket megfogadom, akkor sikerre lehet menni az ingatlan piacon. Persze semmilyen garancia nincs mindenki csak saját felelősségre próbálkozzon;)
A múzeum után még elmentem a közértbe bevásárolni, meg beültem egy hamburgervacsorára egy gyorsétterembe. Már este nyolc körül járt az idő, szépen elképzeltem, hogy hazamegyek megnézek valami filmet és korán ágyba megyek. Mikor a bevásárló szatyrokkal a kezemben végre megérkeztem a lakáshoz, hiába kerestem nem találtam a kulcsom. Ekkor eszembe jutott, hogy amikor hazaugrottam a sok papírral együtt a kulcsomat is leraktam. A többiek meg mind elmentek dolgozni. Én meg ott álltam a lakás előtt kezembe a zacskókkal. Szerencsére legalább a vásárolt árukat lerakhattam a portán, de a lakásba nem engedtek be mert nem vagyok hivatalos lakó. A srácoktól csak este 11 után tudtam elkérni a kulcsukat, mert addig folyamatosan dolgoztak. Így volt három órám, amit el kellett ütnöm. Elöszőr beültem egy kínai éterembe rendeltem tintahalat algával meg palacsintával. Azt szépen eleszegettem egy másfél órán keresztül, majd átmentem az egyik hotelbe, mert tudtam, hogy ott akrobata show lesz késő este. A hotelben a show alatt megint összefutottam azzal a párral, akikről tegnap meséltem. A show után elmentünk egy nagyon furcsa bárba. Volt élő zene és mindenféle érdekes figura. Volt nagydarab nő kis alacsony fickóval, ötvenéves pasas tizennyolc éves lánnyal, iszonyat ronda csaj táncverseny győztes partnerrel, fiatal fickó idősebb pasassal, de még egy nyolcvan körüli bácsi is ott táncolt a hatvanas nőjével. Jack bemutatott egy barátjának, aki szintén ingatlanokban utazó, kopasz vállalkozó, arany fuksszal meg persze húsz évvel fiatalabb koreai nővel. Minden esetre ő is nagyon kedves volt legurítottunk egy-két kólát whiskyvel, jól elbeszélgettünk, néha még én is táncoltam egy keveset. Jacknek a nője a táncparketten olyan volt mintha huszonéves lenne. Hajnali egykor abbahagyta a zenekar a mókát, így mi is jobbnak láttuk, hogy hazafelé vegyük az utat. Elbúcsúztam Jackéktől meg az újdonsült barátaimtól, majd a lakótársaim hotelje felé vettem az irányt. Ha még nem mondtam volna a három magyar, akinél lakom itt végzik a féléves szakmai gyakorlatukat egy helyi hotelben. A hotel recepcióján kisebb bonyodalmak után végre megkaparintottam az áhított kulcsot. Hajnali kettőre végre hazaérhettem a nyugodt kis lakásunkba.

Érdekes emberek

Csütörtök megint későn indult, a fent már említett okokból kifolyólag. Fél kettő körül hagytuk el a házat. Most az utunk a beszélő nevű New Market városrészbe vezetett, mivel sajnos előző nap nem sikerült a megfelelő nadrágot Kátyának megtalálni. Szerencsére itt már sikerrel jártunk sőt még egy pólót is sikerült neki beújítania. Vásárlás után hazajöttünk, mert ma már Kátya is dolgozott. Mivel mindenki elment dolgozni, úgy gondoltam itt a remek alkalom pár képet készíteni Aucklandról. Irány a főutca majd a tengerparti korzó. Este nyolcra már meg is jártam az egészet. Hazafelé a főutcán meghallottam egy utcazenészt, aki elképesztően jól gitározott. Mivel semmi dolgom nem volt leültem egy közeli padra élvezni a játékát. Közben elég érdekes dologra lettem figyelmes. Nem több mint húsz perc alatt két fiatal is odament hozzá és kért tőle pénzt és a negyven év körüli utcazenész meg mindkettőnek adott. Sőt az egyik srác háromszor is visszajött mert nem volt neki elég a pénz, amit kapott. A padra oda ült mellém egy ötvenöt év körüli fickó az ázsiai barátnőjével. Olyan harminc év körüli igen attraktív nő. Nekik is nagyon tetszett a zene és nekik is feltűnt a különös jelenség, hogy a saját „összekéregetett” pénzét más suhancoknak adja oda. Beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy a nő koreai és negyvenöt éves. Én komolyan nem hittem el. Nagyon fiatalos és tényleg csinos nő volt. Én semmiképp sem gondoltam volna többnek, mint harmincöt. Körülbelül fél órát beszélgettem a fickóval, a nő meg csak csöndben ült mellette és végig áhítattal és tisztelettel nézte a férfit. Még csak jelét sem adta annak, hogy esetleg unatkozna, vagy zavarná, hogy nem vele foglalkoznak, csak ott ült feltűnően egyenes háttal (egy nyugati nőnek biztos nagy erőfeszítésbe került volna csak nyugodtan ülni és várni, amíg a férfiak beszélnek), én ilyet még sosem láttam, nagyon furcsa érzés volt. A fickóról, akit egyébként Jacknek hívnak kiderült, hogy mostanában ingatlan befektetésekkel foglalkozik, de korábban középiskolai tanár volt. Mivel tudta, hogy nekem sincs semmi dolgom mondta, hogy megmutat egy közeli szórakozó helyett, ahol épp valamilyen együttes lép fel. Belementem a dologba, úgy sem akartam még hazamenni. A nő majdnem az egész úton mögöttünk jött, kiderült hogy tud angolul, úgyhogy nem ez volt az oka a hallgatásának. Már tényleg kellemetlenül éreztem magam, hogy szegényt nem vonjuk be a beszélgetésbe, de őt látszólag egy cseppet sem zavarta. A szórakozó helyen megittunk egy sört, majd átmentünk egy másik bárba, ahol Jack megtáncoltatta a nőt. Nagyon jól tudtak táncolni és miközben táncoltak látni lehetett az erő érzelmeket köztük. De miután befejezték a táncot a nő megint egyenes háttal leült és csöndben figyelte az „urát”, a legfurcsább az volt, hogy a nő láthatóan boldog és vidám volt egész végig. Tényleg döbbenetes volt. Mielőtt elbúcsúztunk megkérdeztem tőlük, hogy hol a legközelebbi közért, mert mustárt vagy kecsöpöt kell még vennem a vacsorámhoz, mire Jack azt mondta, hogy nekik van otthon mustáruk meg steak szószuk, amit úgysem használnak, azt szívesen odaadja. Mivel elég messze volt a legközelebbi szupermarket ők meg a szomszéd utcában laktak belementem a dologba. Felmentünk hozzájuk odaadták a steak szószt meg a mustárt, meg adott egy névjegykártyát is, ha Aucklandben kell bármi segítség csak szoljak. Nagyon kedves emberek voltak, számomra mégis furcsa volt a nő szerepe, de talán még furcsább, hogy ő ezt a szerepet teljesen elfogadta. Mikor hazafelé mentem, még mindig ott volt az utcazenész. Gondoltam még hallgatom egy kicsit a zenéjét. Már csak én voltam az egyetlen hallgatója. Nem telt bele sok idő és vele is elkezdtem beszélgetni. Kiderült, hogy már tizenkét lemezt kiadott és hogy nincs is anyagi problémája. Azért játszik az utcán mert így több emberhez el tudja juttatni a zenéjét és nem csak azoknak akik fizetni is tudnak érte. Rákérdeztem, hogy miért adja oda azt a pénzt amit neki adnak a járókelők oda fiataloknak, arra azt felelte, hogy ők nem tudnak jól gazdálkodni és sosincs elég pénzük. Neki pedig nem számít a pénz. Mondtam, hogy én is szeretnék megtanulni gitározni erre tartott nekem egy kis gitárórát, majd a kezembe nyomta két cd-jét. Amikor elővettem a pénztárcámat, hogy azért mégis adjak neki valamit, akkor azt mondta, hogy ne adjak neki pénzt, hanem inkább mutassam meg a barátaimnak a zenéjét. Az sokkal fontosabb számára. Ezek után hazaballagtam, megvacsoráztam és megírtam ezt a kis történetet, de most már itt az ideje a lefekvésnek…

Auckland

Szerda az első teljes napom Aucklandben elég nyugodtan telt. Reggel körülbelül tizenegyig aludtam. Ez nem az én lustaságomnak, hanem annak a ténynek köszönhető, hogy a szobámban egy darab ablak sincs így szinte lehetetlen megmondani bentről mennyi az idő, ugyanolyan sötét van napközben mint este. A másik tényező, ami a sokáig alváshoz segített hozzá, az az hogy a fiúk korán elmentek dolgozni és Kátya meg csak délután egykor kelt fel vagyis senki sem volt, aki felébresztett volna. Kátyának felébredése után még egy órára volt szüksége, hogy összeszedje magát. (Igazi nő, nem lehet kihagyni a hajvasalást meg a tükör előtti sminkelést még, ha késésben van sem). Utána lementünk a városba ebédelni, mivel már igen csak ebédidőre járt. Egy pincehelységben kialakított menzán ettünk, én az egyik úgynevezett Brazil menüt választottam. Egy nagy sült marhahús szelet, tükörtojással, fahéjas rizzsel, darálthusis tésztával,
sült krumplival, meg salátával. Elég kiadós lakoma volt. Utána nekilátunk a Kátyának nadrágot keresni, mert vasárnap lesz a hotelben, ahol dolgozik a karácsonyi rendezvény, ahol elegánsan kell megjelennie. Az egész délutánt Auckland belvárosában töltöttük. Így legalább volt lehetőségem a belvárost megismerni. Este mielőtt hazajöttünk kimentünk az Albert parkba meginni egy – két sört. Albert park olyan mint Budapesten a Városliget. A hosszú nap után nagyon kellemes volt a pálmafák árnyékában megpihenni egy kicsit. Nyolc körül megjöttek a többiek a munkából és kimentünk együtt Takapunára, ahol a magyar olimpiai windsurf válogatott is készül a januári surf világbajnokságra. A srácok ismerték őket valahonnan, így engem is ért a megtiszteltetés, hogy bemutattak nekik. Egy órát beszélgettem velük és egészen összebarátkoztunk. Meg is hívtam őket a Dunedinbe, mert ott is jó sok szél szokott lenni;)
Este miután hazamentünk még egy kicsit beszélgettünk, de aztán viszonylag korán lefeküdtünk. Auckland szerény véleményem szerint kissé túlértékelt. Semmiben sem különbözik egy közepes méretű amerikai városnál. Viszonylag kis belváros egy nagyobb kertes házas külváros vesz körül. Azért van néhány szép épület meg egy közel 400 méteres torony és persze ne feledkezzünk el a kikötőről meg a hatalmas Mikulásról a főutcán, de az egész város egy-két nap alatt könnyedén bejárható.

Érkezés Aucklandba

Reggel hét előtt néhány perccel kopogtatnak az ajtómon. Jeff a vendéglátóm kedvesen figyelmezett, hogy mivel esik az eső előbb kell indulni a suliba (ez nem igazan értem, hogy miért is van így), ebből kifolyólag nekem is előbb kell elhagynom a lakást. Gyorsan kiugrottam az agyból felöltöztem összecsaptam a cuccaimat és fél nyolc körül már az utcán is voltam teljes menetfelszerelésben. A szép színes AUCKLAND feliratot ügyesen feleszkábáltam a táskámra és elindultam az út szélén Auckland irányába. Nagyon lelkesen lépkedtem az első tizenöt percben, de aztán lassan elkezdtem érezni a huszonöt kilós hátizsákom súlyát, ami szép lassan egy óra sétálgatás alatt teljesen elvette a lelkesedésem. Már lassan másfél órája gyalogoltam az út mentén, amikor elkezdett esni az eső. Már csak ez hiányzott. Erre dudálást hallok a hátam mögül, gondoltam valaki nagyon jópofának érzi megint magát (már többen integettek, mutogattak, dudálgattak rám csak úgy viccből), de csak nem hagyta abba megint dudált. Hirtelen megfordultam, hogy azért ez már sok lesz a jóból, mire látom, hogy egy mauri fickó lehúzódott az út szélére hogy felvegyen engem és azért dudált. Nagyon megörültem, mert már komolyan kezdetem gondolkodni rajta, hogy visszafordulok és megyek busszal. Elhozott egészen Hemiltonig ami még kb. 120 kilométere volt Aucklandtól. Első utam a Burger Kingbe vezetett, ahol a mint céges alkalmazott sikerült 50%-os áron megebédelnem. Hemiltonban, ami majdnem fél úton van Rotoroa és Auckland között bementem a buszpályaudvarra, hogy megkérdezzem mennyibe kerülne, ha busszal folytatnám az utamat tovább. Legnagyobb megdöbbenésemre csak két három dollárral lett volna olcsóbb, mintha egészen Rotoroától busszal jöttem volna. Belegondoltam, hogy mint mentem keresztül mire idáig eljutottam és hogy ezt csak néhány dollárért, akkor úgy döntöttem inkább tovább stoppolok. Megint egy jó fél óra séta következet, majd egy idősebb fickó felvett és elvitt kb. 20 kilométert. A következő helyen nem is sétáltam csak leraktam a cuccom az út szélére kitettem a táblám és csak vártam a sült galambot. Nem is kellett sokáig várnom egy szép nagy kék luxusautó néhány perc múlva meg is ált, egy öltönyös üzletember ült benne. Kicsit furán is éreztem magam a sortomban meg a túracipőmben, amikor beszálltam a szépen kitisztított kocsiba. Az egyetlen árulkodó jel, hogy az emberünk valószínűleg nem volt mindig ilyen jómódú, az a csuklóján viselt digitális kijelzős műanyag óra. Kiderült, hogy szerelőként kezdte még Angliában egy munkagépekkel foglalkozó cégnél, hosszú évek kemény munkájával felküzdöttem magát a menedzsmentbe, majd végül megbízták az újzélandi képviselet vezetésével. A tanács, amit adott: mindig dolgozz nagyon keményen és akkor sokra lehet vinni. Mindig minden legyen tökéletes, semmi ne legyen csak úgy hanyagul odavágva.

Egészen Auckland elővárosáig elhozott, ahonnét pár dollárért bebuszoztam a belvárosba. Itt Katjanál (volt gimnáziumi társam) és két másik magyar srácnál kaptam szállást. Eddig nagyon kedvesek, remélem ez nem csak a kezdeti jópofizás... Ma valószínűleg korán lefekszem, muszáj kipihenni az utazás fáradalmait;)

Rotorua

A korai kelest gyors visszaalvas kovette, mivel kineztem az ablakon es lattam, hogy szakad az eso es igy sikerult meggyozni a vendeglatoimat is, hogy igy esoben nincs sok ertelme 10 elott kimenni az utcara amig minden zarva van.
Tiz korul elhataroztam, hogy meg ha rossz is az idojaras megsem tolthetem az egesz napot a hazban. Elindultam a varoskozpont fele. A vendeglatoim javasoltak, hogy menjek busszal, mert gyalog kicsit hosszu lesz a seta, de en gondoltam igy legalabb latom a kulvarost is meg hat ugye ami a legfontosabb money-t is sporolok;). Alig setaltam egy tiz perce hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabalja az utca masik oldalarol. Atnezek es megpillantottam azt a hazaspart, akikkel nehanynapja a vulkanoknal kirandultam es egesz jol elbeszelgettunk, de ok sajnos masik iranyba mentek mint en igy a vulkanok utan el kellett valnunk, de most hirtelen megint talalkoztunk. Nagy oromunkre gyorsan meg is hivtak egy finom kavera meg akkor mar egy szendvicsre is a hangulatos kavezoban a varoskozpontban. Igy sikerult a megsporolnom a besetalast meg meg egy finom kis uzsonnat is kaptam. Itt mondanam el, hogy tenyleg nem kertem oket meg semmire, mindent ok ajalottak fel. Mielott valaki esetleg azt gondolna, hogy meghivattam magam...(persz ilyen csak annak juthat eszebe aki tenyleg ismer;).
Egy oracskat kellemesen elbeszelgettunk es mostmar emailt is csereltunk, hogy hatha Aucklandben meg ossze tudunk futni.
Uzsi utan kicsit setalgattam a kozpontban vasarolgattam ezt azt, egy ket aprosagot, ajandekba, majd betertem a turista informaciosa irodaba, ahol tobb mint egy orat faggattam a kedves informacios kisasszonyt, hogy kisajtoljam belolle melyik mauri (helyi benszulott) folklor estre erdemes elmenni. Vegeul egy 65 dolcsis (all you can eat) vacsival egybekotott mouri showt valasztottam, sot meg kaptam melle egy ingyen belepot a helyi muzeumba is. Ezek utam megneztem a kires fortyogo iszapot meg a melegvizu forratokat es tavakat. Itt nagyon el vannak ajulva tole, de szerintem egy kicsit tul van ertekelve a dolog. Majd kimentem a Rotorua to partjara megnezni egz mauri kozossegi hazat, ahonnan sietve meg a muzeumot is utba ejtettem (ha mar ingyen jegyem van). A to olyasmi volt mint a Balaton, egybol nagy honvagyam tamadt. A mauri kozossegi haz kivulrol tele volt pitosra festett mauri harcosokat abrazolo faragvanyokkal, elege ilyesztoen neztek ki. A muzeum egy regi furdo hazbol volt kialakitva, Rotorua-rol es a maurikrol lehetett uj ismereteket begyujteni.
A muzeum utan iranya a folklor est meg a hatalmas kajalas:) Az egyik hotelben direkt erre a celra epitett termeben kerult sor a rendezvenyre. Az egesz remen vegig huzodo szinpad elot hatalmas 12 szemelyes korasztalok helyezkedtek el. Az ot asztal kozul egyedul az egy asztalhoz ultettek a feherembereket, a tobbi negy asztalnal csak azsiaiak ultek. Kicsit furan ereztem magamat, de lassan kezdek hozzaszokni, hogy foleg a turistak altal kedvelt helyeken mind Ausztraliaban, mind Ujzelandon a feherek a kisebbseg. Semmi rosszindulat nincs bennem veluk kapcsolatban csak ugy erdekessegkent megjegyeztem.
A show-t egy mauri koszontessel inditottak, ezt kovette az eloetel (peszto, kagylopastetom, valami specialis mez meg kenyer), majd a fomusor kovetkezett. Bemutattak nehany helyi tancot, csatajelenetet, eloadtak egy ket hires tortenetet, meg elenekeltek par mauri eneket. A show-t a hire mauri harcitanccal a HAKA-val zartak. Nagyon tetszett az egesz musor. Elosszor komikusnak talaltam, ahogy a harcosok mindenfele pofakat vagtak meg a nyelvuket nyujtogattak, de aztan belegondoltam, hogy ha egz kifestett harcos a csatateren elkezdene orditva es kozben ordogi arcokat vagva felem rohanni, akkor igen csak ossz kene szednem minden humorerzekemet, hogy nevetni tudjak rajta;)
A show utan kezdothetett a zabalas. Volt minden fele finomsag. Kagylo, srimp, kiraly rak, fustolthal, oz, diszno, csirke, barany es utana meg tobb fele deszert. Elhataroztam, hogy jo magyar modjara annyit eszek, amennyi csak belemfer es akkor majd egy napig nem kell ennem. En tenyleg megprobaltam, de most mikor ezeket a sorokat irom meg csak alig tobb mint ket ora telt el a lakoma ota, de mar tudnek valamit enni...Nem tudom, hogy egyaltalan lehetseges e annyit enni, hogy utana nem legyen az ember legalabb egy napig ehes.
A show utan meg haza is hoztak, szerencsere ez is benne volt az arban. Mikor hazaertem meg egy kicsit beszelgettem a vendeglatoimmal, elkeszitettem a holnapi AUCKLAND feliratu stopolo tablamat szep kek es piros szinnel. Meg ma osszpakolok es holnap reggel irany Auckland.

Az elso igazi stoppolas

Ma reggel kicsit későn sikerült felkelnem, úgyhogy gyorsan össze kellett kapnom magam, hogy időben ki tudjak csekkelni. Reggel 10 után pár percel már sikerült is leadnom a kulcsot. Mivel a buszom csak fél háromkor ment, gondoltam megkérdezem a recepción mit lehetne itt addig csinálni, hogy elüssem az időt. A recepciós csaj megkérdezte, hogy miért nem kezdek inkább stoppolni, mert akkor nem kell itt dekkolnom még négy órát. Elmondtam neki, hogy vasárnap reggel nem túl nagy itt a forgalom (egy a főúttól kb. 21 kilométerre lévő falucskáról beszélünk) és nem túl valószínű, hogy bárki is menne abba az irányba ahova én szeretnék menni. Lehet, hogy megsajnált vagy csak szimpatikus voltam neki, de felajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi nagyobb településre amin a főút is átmegy, mert ott biztosan felvesznek majd. Először kicsit tétováztam, mivel még sose stoppoltam, de hát miért ne kezdeném itt Újzélandon. Még kis táblát is készített nekem ROTORUA felirattal, tudniillik ez volt a következő úti célom hozzávetőleg 200 km-re északra. Kivitt a főúthoz és nem telt bele negyed óra már fel is vett az első útitársam. Egy bennszülött mauri nő, aki épp most csinálja a mester képzését az egyik újzélandi egyetemen és épp egy órányira éjszakra lévő börtönbe ment valamilyen tanulmányához interjúkat készíteni. Kellemesen elbeszélgettünk, de sajnos gyorsan elszállt az az egy óra és gyorsan az út szélén találtam megint magam. Sőt még az eső is elkezdett esni. Ugyan volt a táskámban esőkabát, de gondoltam nem veszem elő, mert így talán nagyobb eséllyel vesznek fel, ha látják, hogy egy szál pólóban állok az út szélén. Hát tévedtem nem nagyon hatotta meg az embereket, végül egy kisbusz lehúzódott…
Sietve felkaptam a táskám és beugrottam a kisbuszba. Egy ötven év körüli párocska vett fel. A fickó már az elején egy kicsit gyanús volt. Nagy szakáll, hosszú haj, fura ruha…
Nem kellet néhány percnek eltelnie mire megütötte az orromat a tömény fű szag. Pár perccel késöbb már engem is kínálgattak, de szerencsére sikerült udvariasan visszautasítanom. Ez persze nem tartotta vissza őket, elöl kettesben eltoljanak két három füves cigarettát és közben a fickó megosztotta velem az elméletét a fehér és színes bőrűekről. Nem kell mondanom eléggé szélsőséges volt. De azért megnyugtatott, hogy a színes bőrűek is emberek…
A nőről kiderült, hogy eddig sátorban lakott és cigányokkal járta az országot. Nem mondom, hogy nem voltak kedves emberek, de azért mégis megkönnyebbültem, amikor végre kiszállhattam a furgonjukból.
Egy benzinkútnál raktak ki, ahol nem kellett két percet sem várnom mikor három tinédzser akik épp megálltak tankolni felvettek. Ők már végig hoztak a célállomásomig, de azért útközben meg kellett állnunk egy pillanatra, mert a srác aki vezetett annyira másnapos volt, hogy át kellett venni tőle a kormányt.
Mire megérkeztem sajnos az idő nagyon beborult. Így másfél órát a turista információs irodában kellett töltenem, míg az itteni vendéglátóim eljöttek értem. Itt egy kedves vidéki házaspárnál száltam meg. Van egy kis ötéves gyerekük, ők maguk úgy negyven körül lehetnek. Kedves, egyszerű emberek. Az interneten talaltam rajuk. Ilyet meg sosem csinaltam, ugyhogy ugyanugy mint a stoppolast ezt is ma probalom ki eloszor. A férfi bútorgyárban dolgozik, nő egy hotelben takarít. Az egyetlen hátrányuk, hogy korán járnak dolgozni, így holnap nekem is reggel 7:40 körül el kell mennem itthonról. Vegyük a jó oldalát, legalább több mindent meg tudok nézni, mert holnap nem aludhatok sokáig...

A vulkánok földje

Szombat reggel 6:50-kor ébresztett a mobilom, gyorsan kipattantam az ágyból összepakoltam a cuccaimat, szerencse, hogy a nagy részét már este összepakoltam… Megittam egy kis üdítőt és már úton is voltam az összes cuccommal a hátamon a kb. 15 percre lévő bázisra, ahonnan a kirándulások indultak a Nemzeti parkba a vulkánokhoz. Mikor megérkeztem legnagyobb megdöbbenésemre közölték velem, hogy mégis felengednek minket a vulkánokhoz, mert úgy tűnik, hogy kiderült az idő. Mikor megláttam, hogy egy 16 fős csoport csak a vulkánok miatt jött, akkor kicsit elgondolkoztam, hogy tényleg az idő tisztult ki vagy csak ekkora bevételtől nem akartak elesni (30 dollár egy főnek a fuvar a hegy lábához). Minden esetre nagyon megörültem, hogy mégsem volt fölösleges eljönni ebbe a kis félreeső falucskába. Körülbelül húszan beszálltunk egy 21 éves kisbuszba, (ami már az első indításkor lefulladt) és nekivágtunk a vulkánok meghódításához. A kisbusszal egy kb. 30 perces zötykölődés után megérkeztünk a a vulkánok lábához, ahonnan gyalog kellett a túránkat tovább folytatni. Egy 20 km-es az útikönyv szerint nyolc-kilenc órás kirándulás állt előttünk. A parkoló a tenger szint felett 1000 méterrel helyezkedett el, míg a túra legmagasabb pontja elérte az 1900 métert. A három réteg ruhámon kívül a hátizsákomban helyett kapott egy extra pulóver, extra vízálló nadrág és kabát, ja meg persze az egész napi élelem és víz. A régió szélsőséges időjárása miatt fel kellett készülni minden eshetőségre. Nem is volt probléma, hogy egy kicsit hűvösebb volt meg, hogy kissé felhős volt az ég így nem kellett tűző napon a rettentő hőségben megtennünk a 8-10 km-t hegynek felfelé semmiféle árnyat adó növényzet nélkül. Mert azt tudni kell, hogy amerre a szem ellátott csak megdermedt láva és kőtenger volt. Elvétve egy - egy bokorral. A levegő meg záptojás szagú volt a vulkánból kitörő kén miatt. Szerencsékre a túra egészét sikerült eső nélkül megúsznunk. A túra első fele volt a legnehezebb, amíg felkapaszkodtunk a kráterekig. Azért beszélek mindig a vulkánokról többes számban, mert itt három vulkán volt egymás mellett és a krátereik összeértek, így az egyikből a másikba simán át lehetett sétálni. Volt olyan kráter, amiben gyönyörű tavak bújtak meg, másokban holdbéli kihalt táj tárult elénk. Az út lefelé már sokkal kellemesebb volt. A vulkánok másik oldalán ereszkedtünk le a síkságra, ahol egy kis erdei séta után már ott várt minket a buszunk, hogy hazavigyen. Estére értünk vissza a faluba. Itt töltök még egy éjszakát és holnap remélem sokáig tudok aludni, mert csak délután 14:25-kor jöna buszom amivel folytatom az utamat tovább Rotoroa felé.

Irány észak

Reggel 9kor indult a buszom északnak a Tongariro nemzeti park felé. A park területén három ma is aktív nagy vulkán helyezkedik el. Egyesek szerint Újzéland egyik legszebb területe. Gondoltam én sem hagyhatom ki. Egy átszállással a busz délután kettőre ért oda. Mikro át kellett szállni a másik buszra várakozás közben összeismerkedtem Aniva-val egy Szamua szigeti lánnyal, aki épp a vőlegényét ment meglátogatni, mert most fogja letenni a katonai esküt vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy eredetileg úgy volt, hogy valami barátnőjével ment volna ezért kétszer egy ágyat fizettek ki előre, de valami mégis közbe jött és egyedül volt kénytelen eljönni. Megkérdezte, hogy nekem van e már szállásom, hát mondtam neki, hogy nincs erre azt mondta, hogy szívesen felajánlja az egyiket mert már úgyis ki van fizetve és így legalább nem vész kárba. Először nem akartam elfogadni, de aztán addig, addig győzködött, hogy belementem. Délután megérkeztünk a nemzeti parkhoz elfoglaltuk a szállásunkat és én egyből bementem a turista információs irodába, ahol közölték velem, hogy a hegyekben nagyon rossz idő van úgyhogy a vulkánokra felmenni kedd előtt nem igazán lehetséges. Ez eléggé elszomorított végül is csak a vulkánok miatt jöttem ebbe a parkba. Ezek után átmentem a szomszéd utazási irodába, hogy megkérdezzem esetleg tudnának e ajánlani valamilyen túrát amit azért érdemes lenne kipróbálni, ha már itt vagyok. Azt tanácsolták, hogy holnap reggel negyed nyolcra jöjjek vissza és akkor meglátják milyen idő lesz, ha esetleg javul az idő akkor elképzelhető, hogy mégis fel lehet menni a vulkánokhoz.

Kicsit kiábrándultan visszasétáltam a szállásunkra. Közben a csajnak megjelent az egyik barátnője a két gyerekével. Kiderült, hogy Aniva is még csak 22 éves, de neki is van már egy gyereke csak őt otthon hagyta a nővérével. A barátnője is valamelyik szigetről származik és az ő vőlegényét is most fogják felavatni a seregben. Meg kell mondanom nagyon kedvesek ezek a szigeti népek. Nagyon közvetlenek és barátságosak. A Aniva barátnője főzött nekem meg a gyerekeknek valami tésztafélét ebédre, pedig csak néhány perce ismert. Eléggé meghatódtam a kedvességükön. Most az újdonsült „szigetlakó” barátaim elmentek meglátogatni a vőlegényeiket, addig én itthon maradtam egy kicsit pihenni, meg azért lehet, hogy egy kicsit az már tényleg furán venné ki magát, ha még a vőlegényeikhez is velük tartottam volna. Meg egyébként is holnap hosszú nap áll előttem, úgyhogy nem árt egy kis energiát gyűjtenem.

Meg mindig Wellington

Szerda este vegre megerkezett a csomagom, de sajnos kiderult, hogy muszaj meg egy napot maradnom a varosban, mert eszakrol hidegfront erkezik es a vulkanoknal ahova szeretnek menni pentekig komoly esozeseket josolnak. ezert csak penteken indulok tovabb, hogy szombat reggel megbirkozhassak a vulkanokkal.

A csutortoki napom csendesen telt. Sokaig aludtunk, aztan reggel eleg hosszu ido utan vegre sikerult megborotvalkoznom mar kezdtem nagyon borostas lenni...

Gwynnel egyik baratjaval elvitt egy nagyon finom indiai etterembe. Nem sokszor ettem eddig indiait(csak nehany csaladi osszejuvetelen), de ez nagyon finom volt. Ebed utan meg elszurcsolgettunk egy finom forrocsoki egy kozeli kavezoban. Delutant kivittuk Gwynt a repterre mer elutazott Aucklandbe, igy egyedul maradtam itt Wellingtonban a csaladjaval. Delutan meg setaltam egy nagyot a varosban meg megvetten a penteki buszjegyemet eszakra.

Gwyn csaladja nagyon sokat segitett nekem, anyukaja meg apukaja segitetek megirni a reklamacios levelet a legitarsasagnak a csomagommal kapcsolatban. Mint emlitettem mar a lakasuk nagyon kulonleges. A hatalmas nappali ami a lakas kozepen huzodik vegig korulbebul 30 szor 5 meteres , komolyan mondom siman lehetne reggelente kocogni benne egy - ket kort... Maga a lakas tobb mint 300 negyzetmeter. Lehet, hogy kicsit sokat beszelek rola dde nekem valahogy nagyon tetszik...

Mindenkire nagyon sokat gondolok csak azert enm kezdek felsorolasba, nehogy valakit veletlenul kihagyjak, de mindenki aki ezt a blogot olvassa biztos lehet benne, hogy sokat gondolok ra.

NA most megyek mert mar kesore jar es meg ossze kell pakolnom a cuccaimat...

Wellington

Hétfő este 11:30-kor leszállt a repülőm Wellingtonban. Rosszérzésem sajnos beigazolódott. Igen, a csomagom megint lemaradt. Egy sort, egy trikó más semmi… Szerencsémre egy jó barátomhoz jöttem Wellingtonba, úgyhogy ő adott nekem ruhát a következő napokban. Gwyn-t a vendéglátómat az újzélandi egyetemen ismertem meg és még Dunedinben meghívott hogy töltsek náluk néhány napot. A belvárosban lakik a családjával. A lakásuk nagyon érdekes. Eredetileg egy irodává átalakított gyár volt majd azt ők megvették és beköltöztek az üres irodákba. A lakás közepén hosszában elnyúl egy közös tér ahonnét nyílnak a szobák, amik felismerhetően valaha irodák voltak. Gwyn egész családja nagyon kedves és segítőkész volt.
Első nap kedden, Gwyn körbevezetett Wellingtonon. Sydney után a város elég kicsinek és nyugodtnak tűnik. A Wellington főutcája egy kedves kis utcácskának tűnik tele bájos kávézókkal, meg boltocskákkal. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy valójában mekkora különbség is van Újzéland és Ausztrália között. Voltunk a parlamentben és a wellingtoni múzeumban is. A múzeumban többet tanultam a mauri kultúráról mint fél év alatt Dunedinben. Délután körülbelül egy órát csevegtem a légitársasággal a csomagom miatt, amit még mindig nem tudtak megtalálni. Mivel Gwyn-nék nagy vadászok este őzsült volt vacsorára. Meg kell mondanom, hogy ilyen finom omlós őzet még sosem ettem. A vacsora után felmentünk az egyik város környéki hegyre, ahonnét megcsodálhattuk Wellington éjszakai fényeit.
Szerdán kora reggel keltünk, mert egy kb. két órányi útra lévő újzélandi madár rezervátumba mentünk, ahol különleges és ritka őshonos madarakat lehet megnézni. Legnagyobb örömömre végre teljesült az egyik nagy vágyam: láttam igazi élő kiwi madarat. Olyan aranyos volt. Mint valami kis robot lépkedett és közben folyamatosan a földet szurkálta a hosszú csőrével táplálék után kutatva. Késő délutánra értünk vissza a madaraktól. Burgerkinges múltamat kihasználva sikerült kétszer 20%-os kedvezménnyel megebédelnünkJ.
Most este hat körül jár az idő és itthon várom a csomagomat, hogy megérkezzen mert telefonáltak a reptérről, hogy végre megérkezett. Remélem már nem kell sokáig várni és ha tényleg ma megjön, akkor holnap tovább folytathatom az utazásomat észak felé.

Good bye Sydney

Most épp valahol az óceán felett repülök Ausztrália és Újzéland között. Remek alkalom, hogy összeszedjem pár sorban, mi is történt a legutóbbi bejegyzésem óta. Az utolsó napok nagyon kellemesen és ráérősen teltek Syneyben.
Szombaton tényleg csak pihentem. Későig aludtam, miután végre kiestem az ágyból egy igazi tojásos szalonnás reggelivel indítottam a napot. Mivel már reggel óta esett az idő nem volt nagy kedvem kimenni a házból, úgyhogy inkább beszélgettem a lakótársaimmal. Mindenki nagyon nagyon kedves volt és mivel Kinga sajnos nem mindig ért rá velem foglalkozni ezért elég sok időt töltöttem a többiekkel különösen a két magyarral vendéglátómmal Zitával és Gáborral de a lengyel és a német lakótársam is egyszer egyszer elvitt valahová. Délután megnéztem egy dvd-t, majd este Zitával és Csipkével (a lengyel lány beceneve) lementünk abba az éjszekai szórakozóhelyre ahol Kinga dolgozott mint bárpultos. Persze mondani sem kell, ha a bárpultos egy kedves ismerős akkor garantált, hogy egy.kettőre igen jó kedve lesz az embernek ;-). Hát így is lett hajnali negyed négykor úgy kellett a lányoknak könyörögniük nekem, hogy menjünk már haza, mert én még szívesen maradtam volna. Végén engedtem nekik és elindultunk hazafelé. Persze én egy kis kerülővel akartam menni de Zitáék hallani sem akartak róla és mivel a Kinga rájuk bízot, hogy vigyázzanak rám így nem volt sok választásom… Kinga tényleg nagyon kedves volt, anyám helyett anyám volt Sydneyben. Ha ő nem tudott velem jönni este akkor mindig gondoskodott róla, hogy valaki vigyázzon rám. Nem mintha nem tudnék magamra vigyázni, de azért tényleg jól esett.
Vasárnap reggel a helyi kínai piacon kezdtem a napot. Tudom nem hangzik valami jól, de ma már szinte minden Ausztrál szuvenírt Kínában gyártanak, így ugyanazt az apróságot, amit a belvárosban egy ajándékboltban mondjuk 10 dollárért kapnék meg azt megkaphatom a piacon 3 dollárért. Korán terveztem, hogy kimegyek a piacra, de mivel kicsit későn sikerült ágyba kerülnöm, igy csak 11 körül tudtam felkelni. Ebédre (reggelire) megint átugrottam Gáborhoz, akinek tényleg nagyon sokat köszönhetetk. Gábor mindig gondoskodott róla, hogy nagyon finom ebédem legyen… A piac után délutánra szépen kisütött a nap és elhatároztam, hogy lemegyek a híres Boni beachre strandolni egy kicsit. Szerencsémre Zita is néhány barátjával lementek surfozni ugyanara a strandra. Zita egzik nagyon nagyon kedves baratja kolcsonadott egy surfot, így utolsó nap mégis sikerült nekem is megkísérelni meglovagolni a hírhedt Ausztrál hullámokat. Még egy neoprém ruhát is adtak kölcsön így tényleg nem volt gondom semmire, csak a megfelelő hullámokra kellet várnom J. Valahogy kezdem megérteni a megszállott surfösöket, hogy miért vannak annyira oda a hullámokért. Egyszerűen fantasztikus érzés, amikor felkap egy hullám és csak úgy repít a víz felszínén. A surfozes utan hazajottunk, lemostuk a sot magunkrol es negyesben Zita, Csipke meg Zita kedves baratja aki kolcson adta surfot elmentunk a belvarosba, hogy utoljara megcsodaljam Sydney fenyeit. Volt valami varazslatos erzes ott ulni a tengerparton es a kivilagitott operahazat nezni, amit eddig csak tevben lattam es mindig csak almodoztam rola, hogy egyszer tuti eljutok oda. Este hajnali harom uan ertemhaza...hat igen utolso csppjeig ki akartam elvezni Sydney-t.
Hetfon megi n kicsit keson keltem, a hosszu este miatt. Szepen osszepakoltam, elbucsuztam mindenkitol, a Kingaek kikisertek a palyaudvarra, Kinga elmagyarazta, hogy melyik vonattal hogyan tudok kierni a repterre. Felultem a vonatra es irany a repter. Persze a vonaton jutott eszembe, hogy a finom kajaat amit a Gabor csinalt nekem az utra meg a kulacsomat sikerult otthon hagynom de akkor mar nem volt mit tennem. Mire a repterre kiertem elkezdett zuhogni az eso. Amig a vihar enm allt el nem engedtek felszallni a gepeket. Mivel Sydneybol eloszor Brisnainbe repultem ezert a vihar miatt epp hogy sikerult elernem a a csatlakozast Wellingtonba, de mint Ujzelandon a repteren kiderult a csomagomnak nem...Hat ez az en formam... Ujzelandi kalandjaimrol a kovetkezo bejegyzesemben fogok meselni...